Egy szülő sosem láthat bele teljesen a gyereke(i) gondolataiba vagy az érzelmeibe. Ez szinte törvényszerű, hiszen senki sem szereti a legféltettebb titkait, érzelmeit megosztani másokkal.
Bár azért vannak kivételek...
Néha akárhogy ordítasz, vagy bármilyen jó minőségben használsz mimikát ezt soha nem venné észre senki: kötődés valamihez
Ez most nem konkrétan nem egy emberről se többről beszélek.
Csak egy sima tárgy, mondjuk a cipő, a ceruza, vagy a deszkád kedvenc tartozéka. És bárhogy is néz ki, bármilyen is a szaga, bármi baja van, az a tiéd, a lelked egy része, amit ha kitépnének egy ideig óráig fájni fog de biztosan nem életed végéig.
De az a pár perc fél óráig is eltarthat.
Ez nemrég velem is megtörtént. Az Airwalk cipőm került kidobásra ítélve. Akárhogy is dugdostam, anyám mégis megtalálta, és rajta a lyukat, ami sokat nyomott a lábvédő kukába landolásának esélyein.
Akárhogy is mondtam, hogy az még jó lesz valamire és eddig ez a legjobb, amiben deszkáztam, nem lett semmi haszna. Én érveltem, anyám cáfolt. Sajnos nem én nyertem...
A cipő rejtélyes módon eltűnt.
Ezután a szobámba ballagva visszaemlékeztem azokra az időkre mikor még az 5o-át gyakoroltam benne, és rájöttem bármi lett is a cipővel, a "szívembe" örökre megmarad gondolata.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése