Mesélek nektek egy történetet, amit még tavaly nyáron láttam.
Éppen hazafelé tartottam, amikor megláttam két deszkás srácot egy patikánál. Nyilván nem gyógyszert akartak venni, mert a kezükben lévő deszkával bámultak egy négyes lépcsőre. Egy darabig bámulgatták aztán leültek. Az egyik elővette a cigiét (amitől...hát lássuk be, nem leszel tőle jobb, csak a tüdődet rongálja) és megkínálta a mellette ülőt. Semmi tiltakozás nélkül kikapott egy szálat és rágyújtott.
Mit mondjak róluk? Ők igazi "szép magyar " (káromkodva) nyelven beszéltek. Az öt perces fetrengés után az egyik felkelt, és egy Kickflipet nyomott a négyes lépcsőn. A másik tapsolt, és ujjongott. Ekkor elgondolkodtam: Egy remény, talán mégis.... Trükkök közepette elesett.
Na ez volt a csúcspont! A másik srác ekkor káromkodva röhögött. Az elesett emberke is káromkodott és teljes erővel hozzá****** (nekivágta) a lépcsőnek a deszkáját.
A jármű széttört és a két srác pedig elment a "roncsot" otthagyva, beszólogatva az embereknek.
Otthon leroskadva a TV elé elgondolkodtam: Mi vagyunk a deszkás élet utánpótlása, de ha mindegyikünk ezt a példát követné mit tennénk ha már nem lennének a "nagyok". Ha ilyenek lennénk hogy tudnánk azt a teljesítményt nyújtani mint például a Simicz-ék, Kernács Ákos. És a kör még nem ért véget, hiszen számtalan jó deszkásunk van még.
Félek, hogy erre csak egy csak egy válasz lenne.
